Egyszer volt, hol nem volt, az Égigérő Paragrafushegyeken túl, de a Bevallás Óperencián innen, egy reggel, miközben a takaró alatt keresgéltem az éjszaka elkószáló tejfogamat, a Macihoz fordultam, és közöltem vele:
Életem halálom, kezedbe ajánlom, de belőlem mérleglépes(z) könyvelő lesz, akárki megláss(z)a!
Nem, nem egy elmeotthonban zajlott a történet, hanem egy gyermekkórházban, egy jópofa mandulaműtétet követően. Akár hiszi valaki, akár nem, akkor ez úgy ment, hogy becibáltak a kórházba, miután a körzeti orvos megállapította, hogy a mandulákat ki kell hajítani, ahol pizsamára vetkőztettek, egy nővérke valami büdös löttyöt öntött egy pelenkaszerű izére. A doki ezzel a pelenkával képen kapott, elővette a fogókat csipeszeket, beugrott a számba, és kiadogatta a mandulákat. Állítólag a pelenkán lévő izétől el kellett volna aludnom, semmit nem kellett volna éreznem, de ez volt a mese része a dolognak.
Az igazsághoz két fontos dolog tartozik még:
- A fogamat nem a doki verte ki, hanem az – tejfoghoz illően – saját maga akart távozni, amin a szájhoz nyomott kendő csak kicsit segített.
- Akart a radai rossebb könyvelő lenni, csak valami frappáns bevezető kellett, hogy felkeltsem az érdeklődést eme nemes szakma iránt.
Én is űrhajós akartam lenni, meg vadakat terelő juhász, meg tűzoltó és katona, meg üveggolyó-gyáros és masiniszta. Minden, ami csak egy gyerek akarhat lenni, amikor még csak válogathat.
folyt.köv.
